Az este, amikor a gép nem azért volt, hogy kiszámítsam

[lavendercherida]

A fiam, Levi, múlt héten költözött be a kollégiumba. Otthon maradtunk a feleségemmel egy csendes, szinte kongó lakásban, ahol minden sarokban ott volt az a furcsa, üres érzés, amit az ember huszonnyolc év után nem tud hova tenni. Másnap este leültem a számítógép elé, talán egy kicsit azért is, hogy ne a négy falat bámuljam, és valami olyanba kezdtem, amit azóta is szégyellek és élvezek egyszerre: online pókereztem és ruletteztem. Nem azért írom ezt le, hogy dicsekedjek, és nem is azért, hogy bárkit is arra biztatlak, hogy a megtakarítását a rulettre tegye. Hanem mert az elmúlt hónapban tanultam valamit a szerencséről, ami a gyereknevelésben is hasznos lett volna, ha nem jövök rá ilyen későn.

Először csak úgy telefonon néztem, amit a kollégám, Dodi ajánlott. Ötvenkét éves vagyok, autószerelő műhelyt vezetek, és az életem eddig a tervezhető dolgokról szólt: mikor kell olajat cserélni, melyik alkatrész hibásodik meg előbb, mennyi idő, mire a futár ideér. A rulett, az meg pont az ellenkezője: ott minden egyetlen pillanattól függ. Dodi mondta, hogy hetente egyszer játszik, és pontosan annyit tesz félre erre a butaságra, amennyit egy doboz sörre költene. Azt mondta, a vavada hu oldalán szokott nézelődni, mert ott gyorsan fizetnek, és nem kell hozzá bankkártyát sem csatolgatni, ha az ember nem akar. Hát, én csatoltam, mert úgy voltam vele, hogy ha már hülyeség, akkor legalább körültekintően legyen hülyeség.

Az első két hétben vesztettem. Nem sokat, pár tízezer forintot, amit nem bánok, mert a szórakozás ára volt. De az a frusztráció, az viszont nagyon is ott motoszkált bennem, hogy miért nem tudom kitalálni a rendszert. Mindig is az volt a természetem, hogy ha valami nem működik, akkor megjavítom. Ha a fék nyikorog, megnézem a tárcsát és a betétet. Ha a gyerek rossz jegyet hoz, leülök vele és átnézzük a leckét. A rulettnél viszont nem volt mit átnézni. A golyó nem tudja, hogy én feketére tettem, és nem érdekli, hogy az elmúlt háromszor piros lett.

Aztán jött az a bizonyos csütörtök este. Esős nap volt, az ilyen, amikor az ember fáradtan ér haza, és a kávé is jobban esik, mint máskor. A feleségem korán lefeküdt, én meg kitettem magamnak egy kis keretet: húszezer forint, nem több, és ha elmegy, akkor elmegy, és másnap megyek dolgozni. Bekapcsoltam a gépet, és beléptem a vavada hu felületére, ahol már az én nevemben volt egy kis egyenleg, mert Dodi átküldött egy bónuszt, amivel indítani lehetett. Semmi extra, csak egy alap élmény, de már ismertem a forgást.

Talán a szürke idő, talán a csend, talán az, hogy Levi helye üres volt az asztalnál, de aznap este máshogy kapcsoltam ki. Nem azért toltam a zsetonokat, hogy behozzam a veszteséget. Hanem azért, mert kíváncsi lettem, mit érez az ember, amikor igazán elengedi a dolgot. Tettem egy ezrest a pirosra. Piros lett. Nem ugrottam fel, nem kiáltottam, csak ültem, és néztem, ahogy a nyeremény beszámlázódik. Aztán tettem egy ötezrest a párosra. Páros lett. Visszavettem a tétet, és játszottam tovább apróban, mert valamiért nem az izgalom hajtott, hanem az, hogy elfogadjam: ez a gép nem az én barátom, nem az én ellenségem, csak egy véletlen-generátor. És aznap este a véletlen velem volt.

Két óra alatt csináltam egy olyan nyereséget, amiből egy hétvégét kibérelhetünk a Balatonnál, a feleségemmel kettesben. Nem mondom, hogy sok, de pont annyi, hogy izgalmas legyen. Amikor bezártam az ablakot, eszembe jutott Levi, ahogy tízévesen sírt, amikor elvesztett egy sakkpartit velem. Akkor elmagyaráztam neki, hogy a sakkban minden lépésnek következménye van, de vannak dolgok, amikor a világ nem logikára épül. Sosem gondoltam, hogy nekem magamnak is meg kell tanulnom ezt a leckét.

Azóta is játszom, de teljesen másképp. Nem azért, mert pénzre van szükségem, és nem azért, mert unatkozom. Azért, mert ez az egyetlen hely, ahol nem kell kitalálnom a következő lépést, és nem kell felelősnek lennem a végeredményért. A műhelyemben mindenért én vállalom a felelősséget, és ez helyes is. De az embernek néha jól esik egy olyan tér, ahol a hibás gondolkodás nem okoz kárt. Nem mondom, hogy minden este nyerek. Sőt, a legtöbb este oda-vissza, és gyakran nullán zárok, vagy egy kicsit mínuszban. De az a bizonyos csütörtöki este, amikor esett az eső, és a boldogságom nem a nyereménytől, hanem attól a felismeréstől jött, hogy el tudom engedni az irányítást, az örökre megmarad.

A vavada hu nekem nem arról szól, hogy megfogom a szerencsét. Hanem arról, hogy elfogadjam, hogy a szerencse nem is feltétlenül létezik, csak statisztika, amit nem lehet átölelni. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez a játék, ez az apró, hétköznapi kockázat, megtanított arra, hogy a fiamat sem kell mindig megmentenem a saját rossz döntéseitől. Néha hagyni kell, hogy a golyó pörögjön, és nézni, hova esik.